Imádom a Himnuszunkat, egyetlen nemzetnek sincs szebb, több szólamát el tudom énekelni. Amikor meghallom, komolyan összeszorul a gyomrom. De miért arról szól, hogy nekünk, Magyaroknak milyen rossz, megszenvedtük, meg balsors tép folyton. Már az anyatejjel azt szívjuk magunkba, hogy nekünk semmi nem sikerülhet. Csoda hát, hogy majd mindenki így is érzi? Nem én tehetek róla, hanem az időjárás, a gazdasági helyzet, a politika. Ismerős?

Van két jóbarátom. Sok éve ismerkedtünk meg, egy nonprofit alapítvány kurátorai voltunk, két évig dolgoztunk együtt. Akkoriban hetente legalább egy estét együtt töltöttünk. Nem szűnt meg a kapcsolatunk miután befejeztük a közös munkát, mégis évekig alig találkoztunk, az élet elsodort minket egymás közeléből. Amikor három éve újra rendszeresek lettek a találkozásaink – bár már nem munka, hanem baráti –, mind nagy válságban voltunk, de egyikünk sem merte maga előtt sem vállani ezt.

Eleinte havonta egyszer találkoztunk, beszélgettünk, jókat nevetgéltünk, kicsit söröztünk, majd éjszakába nyúlóan kártyáztunk. Jók voltak ezek a találkozások, kicsit kieresztettük a gőzt. Mind nagyon magabiztosak, jókedvűek voltunk, tele energiával. Persze voltak problémák: magánéleti, elveszített munkahely, egészség. De ezeket a kényes kérdéseket csak érintettük. Még magunknak sem mertük bevallani, hogy milyen mélyen érint ez bennünket. Ha beszéltünk is róla – de inkább nem –, akkor is arról, hogy mennyire jól kezeljük ezeket, sőt már majdnem megoldottuk.

A félelem

Majd egy évnek kellett eltelnie, mire meg tudtunk egymás előtt nyílni. Naná, pasikból vagyunk. Már hetente találkoztunk, főztünk, beszélgettünk, ittunk (egyre többet), megpróbáltuk megváltani a világot, de már egyre többször derült ki, hogy valami nem kerek. Hogy ott bent nagy félelmeink vannak. Nem mertünk még igazán ezekről beszélni, és azt hiszem, nem a másik miatt, nem azért, mert szégyelltük volna, ennél mélyebb volt: magunk előtt nem mertük felvállalni. A széthullott családjainkat, a bukott családfenntartó szerepet, a gyönge férfit. Képzeljétek, a feleségemmel rég nem alszunk együtt, a munkahelyemen gond van, nem kapok fizetést, nem tudom biztosítani a családomnak azt az életszínvonalat, amit hosszú évekig, bla-bla-bla… Ráadásul, ha ezt kimondjuk, ki kellett volna mondani azt is, hogy semmi ötletem nincs, hogyan tudnék ezen változtatni. Nincsenek terveim, nem látom a jövőt, értéktelennek érzem magam. Hú, de nehéz!

Azt hiszem, hogy az emberek igen nagy része jut el előbb-utóbb oda, hogy óriási válságba kerül, hogy az élete összeomlani látszik. Próbálja tartani magát, próbálja megoldani, próbál erősnek látszani, próbálja megóvni a szeretteit attól, hogy ebből hozzájuk bármi is eljusson, de belül már minden recseg-ropog. Aztán kívül is.

Mi is próbáltuk egymás előtt olyannak mutatkozni, amilyen imázst a kuratóriumban kialakítottunk magunkról. De szerencsére egy idő után megtört a jég. Egymás szavai mögé láttunk és már nem volt értelme hazudnunk egymásnak, hazudnunk magunknak. Egyre többet beszéltünk a gyengeségeinkről, a félelmeinkről. És először mindenki magát okolta…

Egyik barátom, aki egy nemzetközi cégnél vezető beosztásban dolgozott, elveszítette a munkahelyét. Akkor már talán egy éve keresett munkát. Valahányszor találkoztunk elmesélte, hogy mennyire bíztató a helyzet, igazából már meg is van, csak még… Ő is tudta, mi is, hogy ez bullshit, hogy brutálisan nagy bajban van. Megpróbált átverni minket? Nem, magát próbálta.

Mindegyikünk gyereke waldorf iskolába járt, jár, hiszünk abban a szellemi háttérben, amire ez az oktatási forma épül. Pontosan emiatt a szellemi háttér miatt a waldorfos szülők sokkal nyitottabbak arra, hogy vállalják a problémáikat, a félelmeiket, hogy segítséget kérjenek. Nem hiszem, hogy ezek a közösségek vonzanák a pszichiátriai eseteket, mégis úgy tűnik, hogy itt az átlag felett vannak jelen. Azt gondolom, hogy azért, mert nyíltabban merjük vállalni a gyengeségünket, és mert meg akarjuk oldani. Ennek ellenére, hogy ilyen környezetben éltünk már tízen éve, nagyon nehéz volt megnyílnunk, nagyon nehéz időszak volt ez mindhármunknak. Ahogy már leírtam az volt nehéz, hogy magunk előtt nyíljunk meg.

Az életünket a körülmények határozzák meg paradigma

Valahogy mindhármunknak egyértelmű volt, hogy ha változtatni akarunk ezen, akkor magunkon kell dolgoznunk. Tudtuk, hogy ez nagyon kemény munka lesz, veszteségeink lehetnek, nagyon fog fájni, de elkerülhetetlen. Először belül kell rendbe tenni dolgokat ahhoz, hogy a környezetünkben is bekövetkezzenek a változások. Amikor egy éve úgy döntöttem, hogy új munkahelyet szeretnék, már teljesen egyértelmű volt, hogy terápiával kezdjem, oldásokra, családállításra jártam, coachot fogadtam. De ez egy hosszú folyamat eredménye. Ekkor még csak egymásnak próbáltunk segíteni. Leginkább azzal, hogy meghallgattuk egymást. Akkor arre volt a legnagyobb szükségünk, hogy őszinték lehessünk.

Számomra volt ennek az időszaknak egy nagy felismerése. Pofon egyszerű ugyan, de a nagy dolgokkal ez már csak így van. Egyikünk megismert egy módszertant, amit ugyan az üzleti életben oktatnak, de szerinte a mindennapokra is igaz, a sikeres emberek hét szokásáról van szó. Rögtön az első szokás arról szól, hogy van egy rossz paradigmánk, miszerint az életünket a körülmények határozzák meg. Ez olyan igazi jó magyar életérzés: nekem semmi sem sikerülhet, mert…

Hónapokig foglalkoztatott ez a gondolat. Mert ha nem a körülmények, hanem a döntéseim határozzák meg az életemet, akkor bármi is történik velem, azt egyedül magamnak köszönhetem.

Nem okolhatok senkit. Akkor mégis miért jó nekem abban a hitben ringatnom magam, hogy tőlem független dolgokra vezethető vissza minden? A megoldás pedig egyszerű: ha nem én döntök, akkor nem az enyém a felelősség. Nem szeretek felelősséget vállalni, a felelősség legyen másé. Az időjárásé, a politikusé. De ez óriási tévedés! Az is az én döntésem, hogy nem akarok dönteni. Ráadásul, ha a saját életem kérdéseiben a döntést másnak engedem át, akkor soha nem fogom a saját életemet élni.

Kinek az élete?

Nemrég, egy előadáson hallottam ezt a Dan Sullivan gondolatot és nagyon megtetszett: „Ha te nem vállalsz felelősséget a jövődért, hidd el, valaki más fog”. És én így éltem negyven évig. Soha nem volt saját akaratom. Mindig azt szerettem volna, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy másnak jó. A feleségemnek, a főnökömnek, a barátaimnak. Azt hittem, ettől leszek jó ember. Közben meg sem nekik, sem nekem nem volt jó, ráadásul rengeteg frusztrációt raktároztam el magamban.

Próbáltam ezt lefordítani a hétköznapjaimra. Például az akkori barátnőmmel kb húsz kilométer távolságban éltünk egymástól. Rettenetesen zavart, hogy ugyan hetente csak egy esténk van, amikor találkozni tudunk, ő sosem akar hozzám jönni, azt várta, hogy mindig én menjek. Mérges voltam. Elmentem ugyan, de duzzogtam. Amikor átfordítottam ezt, minden megváltozott. Hogy elmegyek-e, az az én döntésem. Nem kell mennem, maradhatok itthon is. Ő csak arról dönthet, hogy ő nem akar nálam lenni. Akár elmegyek, akár nem, az az én döntésem, azért nem haragudhatok rá. Sokkal könnyebb volt ezután. Sokszor nem mentem, amikor pedig mégis, akkor jókedvűen, azzal a tudattal, hogy ezt most én akarom.

Fontos volt megértenem, hogy mindig van választási lehetőségem! Nincs olyan, hogy valamit meg kell tennem. Nagyon sok embert ismerek, aki utálja a munkahelyét, a főnökét, mégsem tesz semmit, mert úgysem találna új helyet, mert kell a pénz, és még órákig tudja sorolni a kifogásokat. Közben nagyon rosszul érzi magát a bőrében. Pedig van választási lehetősége. Felmond, vagy nem mond fel. Ha nem mond fel, az csak és kizárólag az ő döntése, senki nem kényszeríti. Valamiért így döntött. Például ugyan szeretnék egy kreatívabb munkahelyet, de hiányzik a tudásom hozzá. Most úgy döntök, hogy az elkövetkező egy évben tanulok, és mivel szükségem van a pénzre, ezért ebben az egy évben még itt fogok dolgozni. Egész más úgy bemenni a nem szeretem munkahelyemre, hogy tudom, az én döntésem az, hogy itt vagyok és ennek a döntésnek célja van. Nem mártír vagyok, hanem a jövőmért felelősséget vállaló ember.

Tudom, ezt nagyon nehéz megérteni. Nekem több hónapba telt, mire magamévá tettem és nem vagyok benne biztos, hogy minden helyzetben tudom is alkalmazni.

Befolyásolási kör

Volt ebben az első szokásban még egy érdekes gondolat. Ha azokra a dolgokra fókuszálok, amelyekre nincs hatásom (időjárás, politika), akkor egyrészt kevesebb időm marad azzal foglalkozni, amire van hatásom (ismereteim, tapasztalataim), ráadásul úgy fogom érezni, hogy a környezetem agyonnyom, folyamatos stresszben kell éljek. És akkor jön a panasz. Jaj de rossz nekem, de nem tehetek ellene semmit. Ellenben, ha a proaktív dolgokra fókuszálok, akkor úgy érzem, hogy a befolyásolási köröm tágul, hogy szabad vagyok, én döntök, én vagyok az életem kovácsa. És ez már a szóhasználatunkban megmutatkozik. Ki kell takarítanom, mert kosz van, ha én nem csinálom meg, akkor senki nem fogja. Mennyivel jobban hangzik, ha azt mondom, úgy gondolom, hogy ma kitakarítok, mert mennyire jó lesz este, egy tiszta lakásban összebújni a párommal. Mennyire más azt mondani, hogy na lássuk az alternatívákat, mint azt, hogy ááá, úgysem tehetek semmit. Reaktív viselkedés, amikor azonnal védekezem, míg a proaktív, hogy megoldásokat keresek, elébe megyek a dolgoknak.

(2017. február 3.)

 

Ezek az írások a blog.hu oldalon voltak elérhetőek, de úgy döntöttem, mivel a KLiSS azokhoz is szól, akik most kezdik építgetni a bizniszüket, illetve, akik még csak tervezik, hogy vállalkozásba kezdenek, számukra hasznos lehet, ha olvashatják ezeket a gondolatokat.

1. rész - Hogyan lesz az álmaimból új munkám? »
2. rész - A szokásaink rabjai vagyunk »
3. rész - A döntés szabadsága »
4. rész - Minden az álmokkal kezdődik »
folytás hamarosan ...